Legyen a színház: Tér a művészetnek, biztonság mindannyiunknak.
A Magyar Teátrumi Társaság felhívása a magyar színházi szakmához
Az öngyilkosság-megelőzés világnapján, néhány nappal a budaörsi tragédia első évfordulója után különös súllyal kell beszélnünk arról, milyen felelősséggel tartozunk egymásért a színházi közösségekben. A Magyar Teátrumi Társaság ezért közös kiállásra hívja a magyar színházi és előadó-művészeti élet szereplőit. Hiszünk abban, hogy az emberi méltóság védelme, az abúzus minden formájának elutasítása és az ilyen esetek tisztességes, következetes kivizsgálása olyan közös szakmai minimum, amely világnézettől, intézményi és szakmai hovatartozástól függetlenül összeköthet bennünket. Felhívásunk nyitott: várjuk mindazon szakmai szervezetek, intézmények és alkotóközösségek csatlakozását, amelyek készek velünk együtt kimondani: Legyen a színház: Tér a művészetnek, biztonság mindannyiunknak.
A színház különös világ. Bizalomra épül. Arra a pillanatra, amikor a színész rábízza magát a rendezőre, a rendező a társulatra, a társulat pedig egymásra. Próba közben közel engedjük magunkhoz a másikat – olykor fizikailag, máskor érzelmileg –, mert enélkül aligha születhetne meg az a közös alkotás, amelyet végül előadásnak nevezünk. Éppen ezért különösen súlyos, amikor valaki ezzel a bizalommal él vissza.
Az elmúlt években számos történet került nyilvánosságra a magyar színházi életből hatalommal való visszaélésről, megalázásról, kiszolgáltatottságról, verbális, lelki vagy fizikai bántalmazásról. Az elmúlt időszakban Lovas Rozi, Molnár Áron, Szinetár Dóra, Gregor Bernadett, Balsai Móni, Hevér Gábor és mások is megszólaltak a témában, saját tapasztalatokról vagy a szakma felelősségéről beszélve. Korábban Sárosdi Lilla kiállása indított el olyan párbeszédet, amelynek hullámai máig érezhetők. Különböző emberek. Különböző történetek. Különböző világlátás. És éppen ebben rejlik a lényeg. Az abúzus nem világnézeti kérdés.
Az abúzus súlyát nem az határozza meg, hogy hol történik, kit érint, vagy milyen szakmai, emberi, világnézeti különbségek választanak el bennünket egymástól. Az emberi méltóság tisztelete közös alap kell, hogy legyen – olyan mérce, amely minden színházban, minden társulatban és minden alkotói közösségben ugyanazt jelenti.
A megalázás, a félelem és a kiszolgáltatottság mindenkit egyformán sebez. Éppen ezért az ilyen helyzetek megítélésében sem lehet különbséget tenni: ugyanazzal a figyelemmel, felelősséggel és következetességgel kell fordulnunk minden érintett felé.
Ebben nem lehetnek kivételek. Csak emberek, akiknek a méltósága egyformán fontos.
A Magyar Teátrumi Társaság eddig is következetesen azt képviselte, hogy minden olyan esetet, amelyben felmerül az abúzus vagy a hatalommal való visszaélés gyanúja, komolyan kell venni. Az érintetteket meg kell hallgatni, a körülményeket fel kell tárni, a tényeket meg kell ismerni, és ahol felelősség állapítható meg, ott annak következménye sem maradhat el. Ezt képviseltük korábban, és ezt fogjuk képviselni a jövőben is.
Ugyanilyen fontosnak tartjuk azonban, hogy a nyilvánosságban megfogalmazott vád önmagában ne váljon ítéletté. Az áldozatok védelme, a megszólalók komolyan vétele, az ártatlanság vélelme és a tisztességes vizsgálat nem egymással szemben álló követelmények. Ugyanannak a felelős szakmai magatartásnak a részei.
A színházi világ hierarchikus közeg. Mindig is az volt. Rendező és színész, mester és növendék, igazgató és társulati tag között szükségképpen létezik alá-fölérendeltség. De a művészi tekintély nem jelenthet korlátlan hatalmat. A próbaterem szabadsága nem adhat felmentést a másik ember méltóságának megsértésére. És sem a tehetség, sem az életmű, sem a szakmai rang nem írhatja felül azokat a határokat, amelyek egyik embert a másiktól elválasztják. Talán ideje, hogy a magyar színházi szakma ne csak akkor beszéljen minderről, amikor már megtörtént a baj. Közös szakmai minimumra van szükségünk.
Olyan alapelvekre, amelyek nem egy-egy botrány nyomán születnek, és nem változnak attól függően, hogy éppen kiről van szó. Olyan eljárásrendre, amely egyértelművé teszi, hová fordulhat az, akivel szemben átléptek egy határt, hogyan vizsgálható ki egy bejelentés tisztességesen, és milyen garanciák illetik meg az ügy valamennyi érintettjét.
Ehhez azonban beszélnünk kell egymással.
Ezért a Magyar Teátrumi Társaság párbeszédre és közös munkára hívja a magyar előadó-művészeti élet szakmai és érdekképviseleti szervezeteit, intézményeit, alkotóit, valamint mindazokat, akik az elmúlt években felemelték szavukat az abúzus ellen.
Nem szükséges mindenben egyetértenünk. Nem kell ugyanazt gondolnunk a színházról, a kultúrpolitikáról vagy akár az ország dolgairól. Nem kell ugyanarra szavaznunk. Nem kell ugyanazokat a közéleti ügyeket képviselnünk. A színházi élet sokszínűsége természetes – és jó, hogy az. De vannak kérdések, amelyekben nem húzódhat közöttünk politikai választóvonal. Az emberi méltóság ilyen.
Ezért kezdeményezzük, hogy a szakmai szervezetek közösen kezdjenek munkát egy, a magyar előadó-művészeti terület egészére alkalmazható szakmai ajánlás és eljárásrend kialakításán az abúzus megelőzésére, jelzésére és kivizsgálására. Beszéljük meg közösen, hol húzódnak azok a határok, amelyeket sem rendezői módszerre, sem művészi szabadságra, sem intézményi hierarchiára, sem egy nagy életműre hivatkozva nem lehet átlépni.
Teremtsünk olyan közeget, amelyben egy pályakezdőnek nem kell választania a hallgatás és a pályája között. Ahol egy társulati tag tudja, hogy van kihez fordulnia. Ahol a bejelentés nem jelent automatikus ítéletet, de a hallgatás sem söpri a szőnyeg alá a történteket. És legyen bátorságunk ugyanazzal a mércével mérni mindenkit.
Mert hiteltelenné válik minden kiállás az abúzus ellen, ha csak akkor vagyunk érzékenyek rá, amikor az eset a velünk szemben álló közösségben történik. Ha egy történet súlyát az határozza meg, hogy politikailag kényelmes-e beszélni róla, akkor az áldozat helyét előbb-utóbb átveszi a politika. Ezt nem engedhetjük.
A színház története tele van nagy mesterekkel, nagy egyéniségekkel, szenvedélyes próbákkal és olykor kegyetlen alkotói módszerekkel. Sokáig természetesnek fogadtunk el olyan mondatokat, gesztusokat és helyzeteket is, amelyeket ma már másként látunk. Nem azért, mert a színház gyengébb lett. Hanem mert közben talán többet tanultunk az emberi méltóságról.
A színházban estéről estére történeteket mesélünk emberekről. Szeretetről, hatalomról, kiszolgáltatottságról, árulásról, felelősségről. Furcsa volna, ha mindazt, amit a színpadon olyan pontosan felismerünk, a saját falaink között nem akarnánk észrevenni.
Ezért hívunk most minden szakmai szervezetet közös gondolkodásra.
Ne egymás ellen. Ne egy újabb kulturális vagy politikai vita kedvéért. Hanem azért, hogy egyszer eljuthassunk oda, amikor egy fiatal művésznek már nem azt mondjuk: „ilyen a színház”.
Hanem azt: „A színház: Tér a művészetnek, biztonság mindannyiunknak.”
Magyar Teátrumi Társaság